Nem egyszerű 2026-ban zenésznek lenni. Lényegében már minden műfajt megalkottak, minden dalt eljátszottak előtted, nem igazán lehet már újat alkotni – vagy ha mégis, az a jelenlegi elképesztően turbulens világban hamar kihal megfelelő utánpótlás és támogatás hiányában. Marad tehát a jól bevált receptek unalomig történő újrahasznosítása, a tíz-húsz éve letűnt stílusok és elemek felélesztése, vagy zsánerek egészen vérfertőző mód pároztatása. Ez utóbbi járhatott az Ov Sulfur srácainak is a fejében, ami papíron talán működőképes is lehetett volna, de a gyakorlatban sajnos elég seggszagú lett a végeredmény.
Zenekar: Ov Sulfur (US)
Album: Endless
Műfaj: blackened deathcore, szimfonikus deathcore, alternatív metal
Megjelenés időpontja: 2026. január 16.
Kiadó: Century Media Records
Támpont: Lorna Shore, Whitechapel, Ingested, Carnifex, Immortal Disfigurement, AngelMaker
Na, de ne rohanjunk ennyire előre! Ki, vagy mi az az Ov Sulfur? A zenekart még 2020-ban hívta életre Ricky Hoover, aki korábban a Suffokate nevű, közepesen sikeres deathcore-bandából lehetett ismerős. A nyakig kivarrt és brutális méretűre tágított fülcimpájú Ricky akkor egyike volt a stílus posterboy-ainak Oli Sykes és Mitch Lucker (RIP) mellett, és habár nem is volt alapító tagja a zenekarnak (aminek 13 éves fennállásából ő mindössze négyet töltött velük), mégis a legtöbben vele azonosítják a bandát. Hoover 2012-es kiválása után fel is hagyott az énekléssel, borbélynak állt, csak azért, hogy aztán nyolc év múlva visszatérjen. De még hogy visszatérjen! A vézna srác helyett egy két ajtós szekrény izomkolosszus tűnt fel a színtéren, a hosszú hajat növesztett Ricky úgy fest jelenleg, mint aki az összes korábbi zenekarának a tagját megette, a turnébuszt meg a saját hátán futva viszi államokon keresztül. A srác talpig feketébe bújt (de szigorúan ujjatlan felsőben, hogy lehessen mondani, hogy “ez itt a trinyó”), és úgy döntött, hogy az akkortájt épp az újonnan igazolt Will Ramosszal épp felfutó Lorna Shore nyomdokaiba lép és kipróbálja magát ezen a blackened deathcore porondon.
A banda 2021-ben be is indította a motort pár hamisítatlan szimfonikus deathcore-os trekkel, amik ugyan nem találták fel a spanyolviaszt, de az erre fogékonyak szívét hamar elnyerték. Pláne mivel tudták nagyon jól, hogy vagy nagyot gurítanak, vagy kulloghatnak haza, ezért az első EP-re, majd az azt két évvel követő debüt nagylemezre be is táraztak a kortárs metalcore, deathcore legmenőbb neveiből: Tim Lambesis (As I Lay Dying, Austrian Death Machine stb.), Howard Jones (Killswitch Engage, Light the Torch stb.), Alex Terrible (Slaughter to Prevail), és Lucas Nikolai (Mental Cruelty), csak hogy pár nevet említsek. Mind ezeken felül pedig Ricky a tiszta éneket is behozta a buliba, de az se hordoz sok újdonságot a Whitechapel nagyon megosztó lemeze óta. Viszont legalább ennyi lépéselőnybe kerültek a nemrég nálunk a Puskás Arénát is majdnem teljesen megtöltő nagyágyúkkal, a Lorna Shore-ral szemben, akik még a tavalyi lemezükre se merték bevállalni a tisztákat (pedig aki ismeri Ramos munkásságát, az tisztában van vele, hogy simán képes rá a skac). Itt van ennyi muníció, a pupilláját fehérjeporral masszírozó Ricky, és emiatt a kritika miatt úgy hallgattam meg az első lemezt (is), mintha teljesen új volna, pedig tisztán emlékszem rá, hogy anno lepörgött párszor, de a borítón kívül konkrétan semmi nem maradt meg belőle bennem. Ezek után tehát mire számíthatunk a három évvel későbbi Endlesstől?
Több emlékezetes mozzanatra, az már biztos! De sajnos nem feltétlen a jó értelemben. A Ricky & Co. ugyanis úgy próbálta meg felpaskolni az állóvizet (korábbi anyagaikhoz, meg úgy en bloc az egész deathcore-történelemhez képest), hogy szemérmetlenül átviszi a breakdownokkal és blastbeatekkel tarkított, állathang-imitátor versenyt egy délután ötös oklahomai butt rock találkozóra. Ha nincs feltétlen meg a butt rock kifejezés, ezzel a jelzővel általában az olyan rádió-kompatibilis, három akkordnál többet igénybe nem vevő rockzenekarokat illetik, ahol általában kimerül annyiban a középkorú, fehér, heteró férfi dalszövegbeli vallomása, hogy elhagyott a csajom, ezért most piába fojtom a bánatom, hejj-hejj. Bandák, ahol a tagoknak vannak színesbőrű barátaik, de nem riadnak vissza egy-egy konföderációs zászlótól sem, politikai iránytűs besorolásaik általában a konzervatívabb jobbközép felé tendálnak, példaként meg fel tudnék sorolni a Nickelbacktől kezdve a Creeden és aPuddle of Muddon át a Shinedownig kb. mindenkit.
Most, hogy ezzel kapcsolatban tiszta whisky-t öntöttünk a pohárba, a laikus azt hihetné, hogy ez így is elég érdekes koncepció, és biztosan elég eklektikusan lett prezentálva, azonban le kell, hogy lohasszak mindenkit, kiváltképp azokat, akiknek eddig a pontig volt bármi hiú ábrándjuk afelől, hogy ez a két, látszólag egymással teljesen szemben álló stílus homogén módon házasítható. Én amúgy tökre megértem, hogy mi volt itt az elképzelés: hogy majd így egyszerre lesznek megszólítva a nyaktetkós, fekete skinny farmeres arcok és a sasmadár-fegyver-szabadság metszetében már délután négykor takonykész hazafi kamionosok, akiknek második otthonuk a kisváros szélén lévő stripclub, és utálják a bevándorlókat – amíg nem csinálnak nekik egy finom harapnivalót. A gond csupán azzal van, hogy ennek a két társadalmi rétegnek nem igazán van közös metszéspontja, ergo valakinek biztos lesz valami baja az adott részekkel. Annyira amúgy nem rossz a helyzet, mint ahogy így a leírtak alapján elképzelhető, a mainstreamesedés itt általában a dallamos énekes refréneknél érhető tetten, ami ugye megint nem újkeletű dolog, több deathcore-zenekar is megcsinálta már ezt a már emlegetett Whitechapeltől kezdve az Enterprise Earth-ön át a Darkóig.
A butt rock-mérő aztán a lemez közepén, a Withernél akad ki, ami egy szinte teljesen tiszta énekes, középtempós ballada, ahol Ricky-n kívül a zenekar gitárosa, Chase Wilson is megcsillogtatja a hangját. Ha az ember végez egy minimális kutatást a neten, akkor kiderül, hogy a dal a tagok elvesztett (nagy)szüleihez szól, ezért is nyilván bunkóság részemről belerúgni, nem is magával a mondandóval van a bajom, csak azzal, hogy mennyire kilóg a lemezről az egész. Persze azt is megértem, akinek pont ez hozza meg a kedvét és ér fel az egész egy szívhez kapós, könnyelmorzsolós, nagyit megölelős momentummal, mintsem egy, a lemez flowját bicikli küllő közé bebiggyesztett faágas mozdulattal megakasztó valami. A lemezt záró Endless//Loveless még hasonlóan lecseréli a fekete ujjatlan pólót és szűk nacit egy naplementében ellovagló Levi’s farmerre és cowboy-kalapra, de ezen a ponton már semennyire se vagyunk meglepve.
Sajnos amikor a banda épp azon trenírozik, hogy a legmélyebb gitárokkal és gutturalokkal ágyazzon meg a leginkább derékből bólogatásnak, akkor se tesz le semmi olyat az asztalra, amit ne hallottunk volna előtte már ezerszer: baljós, atmoszferikus építkezések, blastbeatek, virgaszólók, szimfonikus sávok szakszerű elhelyezése a “fő” hangszerek mögé, breakdown, tiszta refrén, még több szimfonikus bridge, ugyanaz a breakdown csak lassabban, és taposósabban, bumm, a refrén újra, még több virga, függöny. Ez a receptúra, csak minimálisan változik a lemez előrehaladtával, és hiába hoztak be ismét olyan arcokat fítelni, mint az Ingested, a Distant és a Carcosa tagjai, nagyon úgy tűnik, hogy a vendégeknek is ki lett szépen osztva az otthoni mamusz, egy névre szóló poháralátét, az instrukciók, majd ha az fel lett játszva/röfögve, akkor lehet is haza takarodni. Útravaló nasi sincs.
Az Endless egyáltalán nem hallgathatatlanul szörnyű, de semmi újító készsége nincs, holott voltak ennek irányába tett ambíciók a banda részéről. Igazából ha kenyered ez a blackes vibe, a mázsás breakek, meg az egész gymbro metál egy hát-bicepsz-váll sorozathoz, és nem rettentenek el a catchy refrének, akkor haverom, nyert ügyed van! Mindenki másnak viszont abszolút skippelhető az egész lemez, és tényleg semmiből nem maradsz ki, ha ezt a 45 percet bármi másra fordítod (akár sokkal jobb lemezek meghallgatására). Sajnos az Ov Sulfur se tudta feltörni a kódot, és kicsit úgy érzem ezek a futószalagon legyártott, szinte teljesen ugyanúgy hangzó zenekarok áramlata pont olyan jelenleg, mint amit a lemez címe is sugall: végtelen.
Értékelés:
(Radó Richárd)
Ov Sulfur
W a y o 
Hozzászólás