Sokan azt hihettük, hogy a poszt-covid éra majd felvirágzást hoz, mind gazdaságilag és társadalmilag, de pont az ellenkezője történt. 2026-ra a világot háborúk roppantják szét, az emberek mentálhigiénés állapota soha eddig nem látott mélységekbe csúszott, folyamatos negatív impulzusoknak vagyunk kitéve, az AI miatt már meg se tudjuk különböztetni a valóságot a számítógép által generált sloptól, minden nap lényegében olyan, mint egy alvásparalízis: ébren vagyunk, de magatehetetlenek. Egyáltalán nem meglepő, hogy ez a (zenei) artistokat is nem kevésbé befolyásolja, sőt, ha lehet, akkor most mindenki a mélyére nyúl a legridegebb veremben őrzött démonainak ihlet gyanánt. Így történt ez a bedfordi Don Broco esetében is, és elképzelni se tudtam, hogy egy, a póló-lóbálásairól, Beckham-hasonmásairól és monolitikus slágereiről ismert, brutálisan pop-érzékeny rockzenekar hogy fogja karrierje legsötétebb és legsúlyosabb anyagát kiadni. És sikerült. A recept főbb hozzávalói: egzisztenciális válság, segítségkérés, Nickelback.